‒ 1977-től huszonkét esztendőn át vezette a Pécsi Galériát. Mit jelent Ön számára az, hogy a Zsolnay-negyedbe átköltözött galéria éppen az Ön életmű-kiállításával nyílik meg?
‒ Galériát vezetni, illetve egy saját kiállítást létrehozni, két különböző dolog. Az előbbi munka, amelyet az ember alázatosan végez, s amelyért fizetést kap. Az utóbbi esetében viszont az ember önmagát viszi ki a placcra.  Hálás vagyok azért, hogy más képzőművészek mellett  ‒ egy sorozat keretében - életmű-kiállítást rendezhetek. Ez nagyon jó érzés...

‒ Hatalmas az új galéria, több méter magas falak mindenütt. Mennyiben más itt tárlatot rendezni, mint a Széchenyi téri, kisebb, s talán meghittebb régi Pécsi Galéria kiállítótérben?
‒ Minden kiállítótér más és minden tárlat is más. Ezen a tárlaton is vannak olyan műveim, melyeket húsz-huszonkét éve magam sem láttam, hiszen külföldi gyűjteményekben voltak, és vannak olyanok is, melyek nem itthon készültek,  most jöttek haza megmutatni magukat. Ez különösen érdekes konstelláció.  Annyi bizonyos, hogy ez a hely hatalmas kihívást jelent majd a programszervezőknek, hiszen egyszerre igen sok művet, alkotást is el kell hozni, hogy megteljen a kiállítótér.

‒ Két évtized után milyen volt látni újra egyes műveit?
‒ Az emberben él egy kép az adott műről, és ha ez nagyon nem öregedett meg az elmúlt két évtized alatt, akkor nagyon nagy baj nincs. Ám, ha sokkal gyengébbet látok, mint amilyen kép bennem élt, akkor azért van egy kis gond. Azt mondhatom, hogy másképp viszonyulok a képekhez, de úgy gondolom, hogy nem öregedtek meg.

‒ Nem Ön válogatta az életmű-kiállításának képeit, hiszen a kiállítás kurátora, Kovalovszky Márta volt. Van olyan mű, amelyet szívesen viszont látott volna a tárlaton?
‒ Nagyon megbízom Mártában. 1996-ban Székesfehérváron rendezett nekem egy tárlatot, s akkor volt egy elképzelésem arról, hogy mit szeretnék megvalósítani, de nem tudtam személyesen részt venni a rendezésen. Végül teljesen más csinált, mint amit én elterveztem, de így még jobb lett az összeállítás. A mostani kiállításomhoz is inkább csak asszisztálok.

‒ Sokszor emlegetik a műveiről, hogy iróniával kezel bizonyos emblémákat, jelképeket. Léteznek olyan jelképek, melyeket a művészettel sem érinthet?
‒ Mindent helyén kell kezelni. Azon munkáim, amelyek ezeket dolgozták fel, lassan harminc éve készültek. Egészen más volt a világ akkor, a szóban forgó alkotásaim azonban annak az elmúlt korszaknak hiteles lenyomatát adják. Mondják, a kor ikonjai, emblematikus alkotásai.  

‒ Családban marad a képzőművészet, hiszen fia, András is ezt a pályát választotta. Kielemzik egymás alkotásait?
‒ Igen, de ezek általában a keményebb beszélgetéseink közé tartoznak. Tudom, hibám, hogy nagyon kritikus vagyok, és a legritkább esetben dicsérek.  Rengeteg kritikát kap tőlem, ám ez így van fordítva is.

‒ Honnan ered a képzőművészet iránti vonzalom?
‒ Édesapám főfelügyelő volt a MÁV-nál, édesanyám pedig  könyvelőként dolgozott.  Nagyapám tanított Somogytúron, s az iskolai szünetekben általában nála voltam. A faluban élt Kunffy Lajos festőművész, vele sok időt töltettem el, cipeltem például a festőládáját, és tanítgatott.  A kezdeteknél meghatározó volt  szigetvári általános iskolai rajztanárom is, Zágon Gyula, aki kitűnő oktató volt, s neki köszönhetően többünknek sikerült felvételt nyernie.