‒ Talán egy sportcsarnok méretű kiállítótér lenne optimális a Növekvő város projektje bemutatására. Létezik akkora kiállítóhely Pécsett, ahol elfér az életmű-kiállítása?
‒ A Pécsi Galéria tere limitált, így természetesen minden kiállított művemre jutna még három másik, amelyek nem lesznek kiállítva. A készülő nagygaléria terei talán elegendőek lennének, majd meglátjuk. Tudja, az életmű-kiállításon a korai munkákat is illik bemutatni. Ha egy évben csak 52 művet csinálna az ember, már akkor is hol tartana? Ez egy olyan projekt, amely rengeteg lehetőséget ad. Van, hogy egy évig csak fotózgatok, rajzolok, esetleg írok. Rengeteg mindent ráfűzhetek a művekre: történeteket, képzelt szertartásokat, fiktív életrajzokat...

‒ Ma nem divat ennyire szerteágazó tevékenységet végezni, ön miért összművészeti alkotásokat hozott létre?
‒ A '70-es években a konceptuális művészet megengedte a szöveg és a kép együttélését, én ma is ennek a szellemében dolgozom. Minden műfaj belefér a tevékenységembe, bár a zenét a barátaim készítik a műveimhez. A vérmérsékletemnek az felel meg, ha elkészül egy tárgy vagy fotósorozat, akkor ehhez egy történet is fűződjön, ami esetleg egészen mást tükröz, mint amit maga a tárgy sugall.

‒ Hogyan születik meg egy-egy tárgy? A történet van előbb, vagy a tárgy?
‒ Előbb születik egy tárgyra vonatkozó ötletem, s amikor ez elkészül, akkor szokott a történet ötlete eszembe jutni. Másrészt nagyon szeretem a fotókat. Ha egy felkelti a figyelmemet, akkor ezekből is történetek szoktak születni. Gyakran talált tárgyakkal is dolgozom. Találtam egy fotót, amely egy kedves, köpcös öregurat ábrázolt, élettörténet született belőle a Növekvő városban. Egyszer Napóleon zabigyerekének fotóját találtam meg egy fotóantikváriumban, ez is megihletett: készítettem hozzá néhány rajzot, s ez is bekerült a Növekvő városba.

‒ Ön mennyire vágyódik el a saját maga teremtett világba?
‒ Nem vágyódom el innen. Sem Párizsba, sem egy trópusi szigetre. Nem érzem a magam által teremtett világot sem jobbnak, sem különbnek, mint a mait. Azt érzem, hogy nagyon sok kulturális érték pusztult el a civilizáció fejlődése során, de miért is ne lehetne teremteni egy várost, s eljátszani a bonyodalmaival?!

‒ 32 évig játszani, már jelent valamit. Mi ez szenvedély? Abbahagyhatatlan?
‒ Az a játék annyi lehetőséget ad, eljátszhatok vele életfogytig, mindig más részét csiszolgatom. Nincs ismétlődés vagy kényszer. Egyszer elbíbelődök a kerámiával, másszor a fával. Soha nem kellett még magamat munkára kényszerítenem. Játszottam, s az idő során sok elágazása lett a játékomnak, de a Növekvő város címszó az egészet beborítja.

‒ Adódik egy pszichológiai megközelítés is, a Világjáték. A gyerekekkel építtetik fel a saját világukat apró elemekből. Fölfogható a Növekvő város is egyfajta Világjátéknak?
‒ Igen, ez helyes megközelítés. Apró bigyócskákból, homokszemekből, kövekből, fadarabokból, papírlapokból összehoz az ember egy világot.

‒ Mennyire ideális, s mennyire kegyetlen az ön teremtette világ?
‒ Bizonyos részében a halál is benne van, de humor is bőven akad. A késői munkáimban rendszeres vérontás szerepel, de inkább a játékosság jellemző rám.

‒ Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem Tolkien-féle tevékenységet végez. Nem gondolja, hogy mégis összevethető az ön világa a Gyűrűk ura világteremtésével?
‒ Francia barátaim egyszer régen hoztak magukkal egy atomfizikust, ő említette, hogy a világom olyan, mint Tolkien regénye, ami akkor még nem is volt lefordítva magyarra. A Gyűrűk ura valóban varázslatos. Az írót hiába vitték el az első világháborúba, írta tovább a történetet, hiába volt a nagy gazdasági világválság, ő csak írt, írt. Az '50-es évek elején fejezte be, de rengeteg töredék, térképvázlat maradt utána. Ő is csak ezt a történetet írta, mert ehhez értett.

‒ Mestere, Martyn Ferenc mit szólna, ha látná, hogy miket alkotott?
‒ Helyeselné, hogy dolgoztam rendesen, de hogy tetszene neki, vagy sem, nem tudom. Ő a saját egyedi világában élt és dolgozott, a tanítványait szimpátia és nem az életművek miatt választotta. Amikor még találkozhattam vele, akkor nagyon fiatal voltam, ez a munkasor még csak a kezdetén járt.

‒ Egy ekkora kiállítás mekkora esemény az életében?
‒ Nagyobb kiállításom is volt már, de Pécsett idestova 15 éve nem mutatkoztam be, csak egy-egy munkával vettem részt gyűjteményes kiállításokon. Gondot okoz az is, hogy nagyon meg kell válogatnom a műveket, de ez kellemes gond, mert jó kiállítást szeretnék csinálni.

‒ Vannak már tervei, új ötletei a kiállítás utáni időszakra?
‒ Egy kiállítás olyan, mint a buszmegálló: megáll a busz egy pillanatra, és indul tovább. „Beteg" emberek vagyunk, s úgy érezzük, hogy az a dolgunk, hogy csináljuk! Egy hónap alatt, amint kiürült, átrendezem itthon a raktáram, de aztán újra nekiállok, mert különben megbolondulnék, ha nem csinálhatnám.